„Úttalan vadon volt akkoriban a Tóvidék, vagy ahogy akkor nevezték: a Mezőség. Északon a Szamos völgyét őrző királyi sóbánya, nyugaton a kolozsi barátok gyepűje, keleten a Kendék Marosparti szállásai, s délen pedig az aranyosi és tordai hegyek határolták ezt a bölény lakta vidéket, ahol egyéb sem volt, csak tó, nádas, mocsár, kopasz domboldalak s kis bozótos erdők. Mint egy végtelenbe nyúló tenger megmerevedett hullámai: lakatlan Pusztaság.” (Wass Albert)
A Mezőség a honfoglaló magyarok által legkorábban belakott erdélyi területek közé tartozott, a XI. században már a gyakori kun és besenyő betörések elleni gyepű része. Valamikor erdő borította terület volt, de ezek nagy részét kiirtották, hogy szántót és legelőt nyerjenek, innen is a táj elnevezése. A későbbi századokban a románok és a szászok beköltözése következtében sok szempontból kevert vidékké változott a mintegy 300 települést magába foglaló Mezőség, hisz az etnikai sokszínűségen túl a különböző jogállású közösségek is tovább színesítették a társadalmi képet. A különböző kultúrák összefonódása és kölcsönhatása itt fokozta a legmagasabb fokra az erdélyi zene- és tánckincs gazdagságát. Mindezt a domborzati viszonyok is elősegítették, hisz az elzártság konzerválta a néphagyomány értékeit, a tranzitutak hiánya pedig megóvta az idegen hatásoktól. A Mezőséget határoló Szamos, Maros és Sajó mentén is számos magyar közösséggel találkozhatunk, de még az Erdélyt északról lezáró Széples és Radnai-havasok déli oldalán is sok magyar sziget várja „hajósait” a román óceánban.
Erdély északi végéből, Erzsébetbányáról indulunk Désre, majd a Szamos mentén vesszük sorra a magyar vonatkozásokat Szamosújvártól Bonchidáig. Válaszút után átkelünk a Mezőségen, amelynek keleti oldalán már a Sajó mentén járunk. Beszterce vidékről végül a Radnai-havasok alá emelkedünk.
Budapesttől a Mezőség 6-7 óra alatt érhető el autóbusszal. A kirándulás egyénileg is szervezhető, de ha szükséges, az alábbi utazási irodák ajánlataiban is szerepelnek mezőségi és észak-erdélyi úticélok: https://hatartalanul.net/utazasi-irodak-buszos-cegek/
Észak-Erdélyben számos magyar tannyelvű általános iskolákat találunk. Ha fel szeretnénk velük venni a kapcsolatot, elérhetőségüket itt találjuk: http://intezmenytar.erdelystat.ro/intezmenyek/a-romaniai-magyar-nyelv-elemi-es-also-kozepfoku-oktatas-intezmenyrendszere/9
Középfokú magyar tannyelvű oktatási intézményt Szamosújváron találunk: Kemény Zsigmond Elméleti Líceum: https://kzsel.ro
Ajánlott szálláshelyek határtalanul utazóknak:
Csizér, Cabana Feeling: https://www.cabanafeeling.com/
Erzsébetbánya
„Valami felséges látvány a völgykatlanban elhúzódó bányatelep, szakadó patakjainak vereslő köveivel, az apró házak füstölgő kéményeivel, a fenyvesektől setétlő impozáns környezettel. Lakosai magyarok, románok. Nagy része bányamunkás, de favágással is nagyban foglalkoznak.” (Kádár József: Szolnok-Doboka vármegye monographiája, 1901)
Így virágzott egykor Erdély legészakibb települése, a középkori eredetű Erzsébetbánya. A legenda szerint nevét a helyi aranybánya ősi birtokosának, Szilágyi Erzsébetnek köszönheti. A 18. században fellendülő ércbányászat és kohászat aztán a magyarok mellett németeket, ruszinokat, szlovákokat és románokat is ide vonzott.
Ám a kohók mára kihűltek, a bányaművelés lehanyatlott. Akik maradtak, nagyrészt munka nélkül tengődnek. De ahogy Kádár József fogalmazott: „Erzsébetbánya vidéke egyike a legszebbeknek országunkban, s a mellett fenyvesektől körülvett helynek a levegőjétől is életet nyerne még a halálos beteg is.”
Domokos
A Láposi-medencében Magyarlápos mellett Domokos magyarsága tartja még a frontot, pedig a századokon át meghatározó települést is megpróbálták a zord idők. Havasalföldi románok, tatár-török seregek is pusztítottak itt, majd 1848-ban a szomszédos Rogozból támadtak románok Domokosra, de a visszatérő honvédek kiűzték őket a faluból. Szemrevaló református temploma nincs száz esztendős.
Az ősi templom 1943-ban pusztult el egy légitámadásban. Ám az Ég áldásával, Debreczeni László tervei alapján új szép fiatornyos templom épült, amelybe a régiből a 18. századi faragott kőszószéket sikerült átmenteni. Ahogy minden tragédia ellenére sikerült átmenteni a magyarságot is a 21. századba. Domokos a mai napig 90%-ban megmaradt református magyar nyelvszigetnek.
Dés
Belső-Szolnok, majd 1876-tól Szolnok-Doboka vármegye székhelye a középkorban az észak-erdélyi sóbányászat központja volt. A hagyomány szerint őseink a város helyén pihentek meg és imádkoztak, miközben háromszor Deust kiáltottak. Az 1214-ben még csak sószállítóhelyként említett Dés jelentősége csakhamar annyira megnőtt, hogy itt II. András király idején vár épült ide és sókamarát is felállítottak.
A kiváltságokért cserébe a désiek a sót minden tavasszal kötelesek voltak a Szamoson leúsztatva a király révjébe szállítani. A szabad királyi város virágkorának a török, tatár, labanc pusztítások vetettek véget. A főtéren álló 15. századi hatalmas gótikus református templom 72 méteres tornya azonban a régi szép időkről mesél. Naszód felé indulva olyan magyar szigetek őrzik itt a megmaradás tüzét, mint Felőr, Retteg, Magyarnemegye, Somkerék, Bethlen.
Szamosújvár
„Le az utcán, föl az utcán fölfelé, Szamosújvár börtönkapuja felé, Szamosújvár börtönfala de sárga, abba vagyon Rózsa Sándor bezárva”. Egy ősi vár helyén a 16. században Martinuzzi Fráter György bíboros épített palotát. A fényűző kastélyból 1786-ban komor börtön lett. Itt töltötte utolsó 5 esztendejét a legnagyobb magyar betyár, aztán 1878-ban elvitte őt a gümőkor, és messze a bácskai pusztáktól, itt a Mezőség és a Szamosmente határán nyert örök nyugodalmat.
De vajon könnyű-e Rózsa Sándor álma, ha körbetekint a mezőségi tájon? Ha például besétál Szamosújvárra, nagyon magányosnak érezheti magát, hisz magyar szót már alig hallhat. Hol vannak már a tatár elől Moldvából ide menekült örmények, akik a török által elpusztított Gerla falu helyén, a XVIII. század elején megalapították Szamosújvárt? Kivándoroltak.
Szamosújvár századokon át legfontosabb erdélyi központjuk és az örmény katolikus püspökség székhelye volt. A gondosan tervezett városnak szinte minden épülete az örmény múltról mesél, de ma már kevesen élnek itt az őslakos népességből. A hatalmas örmény katolikus székesegyházat 1804-ben szentelték fel. Egészen az 1950-es évekig örményül prédikáltak itt. A közösség legnagyobb becsben tartott ereklyéje külön mellékkápolnát kapott. A „Krisztus levétele a keresztről” című festményről úgy tartják, hogy Rubens munkája. I. Ferenc császár személyesen adományozta a szamosújvári örményeknek hálából rendszeres anyagi támogatásukért. A kép 20. századi története jól tükrözi az örménység hányatott sorsát: a II. világháború idején Budapestre menekítették, 1952-ben Románia visszakapta, de egy raktárban tárolták. 1999-ig kellett várni, hogy visszakerüljön méltó helyére.
Szék
Szent Bertalan napja Széken nem őszköszöntő ünnep. 1717. augusztus 24-én ezen a napon tatárok törtek rá az akkor városi rangú településre. Sokakat legyilkoltak és rabságba hurcoltak. Száz lélek nem sok, ennyien maradtak életben, de a maroknyi közösség nem csüggedt. Újraélesztették Széket és fogadalmat tettek: minden évben, Szent Bertalan napján szigorú böjttel és háromszori istentisztelettel adóznak az ősök emlékének.
Az Árpád-kori Szék a környező sóbányák révén a 13. századtól egy fél évezreden át kiváltságos mezőváros volt. A bányák bezárása és a történelmi sorscsapások után elvesztette városi rangját és nagyközséggé alakult. De a próbák csak megerősítették az itt élőket, így a közel 3000 lelkes község egy páratlan magyar sziget maradt a Mezőségen, a turisták és néprajzosok legnagyobb örömére. Az 1241-ben épült gótikus templom azért sokat változott az eseménydús múltban. Eredeti freskóinak egy része ma is ott van a falakon. 1946-ban Kós Károly is letette névjegyét az épületen, amit a legutóbbi években újra szépen felújítottak. A község régi értékeit gyűjti össze a tájház Forrószegen, a Csorgó sikátorban, ám Széken nem csak tájházakba szorult a tradíció, hanem ma is szerves része a mindennapoknak.
Doboka
A hagyomány szerint Doboka vármegye nevét első ispánja, Doboka vezér után kapta, aki Szent Istvánnak is rokona volt. Ő építette az első várat, ami később Erdély egyik legfontosabb központja, Doboka vármegye székhelye lett. 1068-ban innen indult Salamon király Géza és László hercegekkel a besenyők ellen a cserhalmi csatába.
Izabella királyné is időzött a várban, aztán megszakadt írott történetének fonala, így csak sejteni lehet, hogy ez az erősség is a hírhedt Basta tábornok áldozata lett, a templommal együtt. A vár falainak alapjait csak az elmúlt században rekonstruálták. A református templom helyére viszont már 1742-ben újat építtettek.
Válaszút
A szájhagyomány szerint a Verecke felől jövő honfoglaló eleink átkelve a Meszes-hegységen, Esküllőn egy újabb vérszerződést kötöttek. Innen leereszkedve, a Borsa völgyén Válaszútra értek, ahol három felé vált a sereg. Egy része ment Kolozsvár irányába, másik része Dés felé, a harmadik keletre a Mezőségen keresztül, ezért nevezték el a falut Válaszútnak. Ahol a Borsa patak beleömlik a Kis-Szamosba, ott van ma a Bánffy család évszázados birtoka, Válaszút. Bánffy György főispán „fényes lakja,” anno Doboka vármegye gyűléseinek is helyszíne volt.
A kastélyban született 1908-ban a mezőségi író, Wass Albert is. A második világháború után jött a menetrend szerinti államosítás, ami a Bánffy család elűzésével és ősi birtokuk kifosztásával járt. Ugyanezt a fájdalmas sorsot mérték a kommunisták a népzenekutató, Kallós Zoltán szülőházára is. Családját meghurcolták, őt is letartóztatták, de mégsem tántoríthatták el hivatásától. Annál nagyobb elszántsággal gyűjtötte a magyar népművészet hagyományait, éltette a táncház mozgalmat, és szervezett néptánc táborokat. Amint lehetett, családi kúriáját visszaperelte, helyrehozta és egész életművével együtt közössége szolgálatába állította. A Kallós hagyatékból néprajzi múzeum született. A régi kúria Erdély legnagyobb népművészeti magángyűjteményének, közel tízezer felbecsülhetetlen értékű néprajzi tárgynak ad helyet. Az egyedülálló kiállítás a mezőségi, kalotaszegi, erdélyi szász, román és moldvai csángó hagyományos népi kultúra legszebb darabjait vonultatja fel. A Kallós Alapítvány honlapja: https://kallosalapitvany.ro/
Bonchida
Valamikor régen a Kis-Szamos erre jártában egy Bonc nevű ember birtokán kanyargott keresztül. Így lett a folyón átvezető hídnál keletkezett település Bonchida. Nem kevesebb, mint hat évszázadon keresztül a Bánffy család birtokában volt. És ha már így volt, olyan nagyszabású várkastélyt építettek maguknak, amit joggal nevezhettek fénykorában „Erdély Versailles-ának”.
Olyan fényűző főúri mulatságok voltak itt, hogy „Hencidától Bonchidáig folyt a sárga lé”. A középkori eredetű kastélyt állandóan csinosítgatták, és az erősítés is ráfért, hisz a kuruc szabadságharc is megpróbálta falait. A megroskadt épületből Bánffy Dénes kolozsi főispán az ódon Erdély egyik legszebb barokk palotáját varázsolta. Utolsó tulajdonosa Bánffy Miklós író volt, aki a Trianon utáni Erdély magyar szellemi végvárává tette. További sorsát talán már mondani sem kell: a II. világháborúban súlyosan megrongálódott, a kommunizmus éveiben államosították, hogy a rendszerváltás idejét már leromolva érje meg.
Bánffy Miklós lánya, Katalin visszaperelte, majd összefogva egy kolozsvári alapítvánnyal megkezdték szakszerű helyreállítását. A kastély mellett Bonchida román stílusú református templomának is van mesélnivalója. Sokszor építették át, mai alakját a „kőből házat, igékből várat építő” Kós Károlynak köszönheti.
Buza
„Az embert, aki az Úrnak 1050. esztendejében az első házat megépítette volt ott a tavak közötti domb laposán, Buzátnak nevezték a krónika szerint. Állítólag Koppány horka törzséből származott. Emberré érve a Gyula seregében vitézkedett. Nem tudhatjuk, miért vált meg a vitézi élettől, és mi késztette arra, hogy egymagában nekiinduljon Erdély rengetegének, s annak is a leglakatlanabb részén telepedjen meg. Mert úttalan vadon volt még akkoriban a Tóvidék, vagy ahogy később nevezték: a Mezőség. Ez a bölény lakta vidék, ahol egyéb sem volt, csak tó, nádas, mocsár, kopasz domboldalak s kis bozótos erdők. Mint egy végtelenbe nyúló tenger megmerevedett hullámai: lakatlan pusztaság. Ezen a földön építette meg Buzát az első házat, ott a tavak közötti dombon.” (Wass Albert: Kard és kasza)
Így lett Buza, s ha már gyökeret eresztett, ki is terebélyesedett. A 14. század elején a település már az Ákos nemzetségbeli Moys fiainak birtoka volt. Aztán eltűntek innen az ősi nemzetségek, de valahogy mindig volt tovább, s jöhettek világrengető változások, a magyar élet fonala nem szakadt meg. Ennek ékes jele, hogy itt nem düledező és elhagyott templommal, hanem újonnan épített Isten házával találkozunk. A mezőségi Tóvidéken több helyen is nyomába eredhetünk Wass Albertnek és népszerű regényeinek szereplőinek. Feketelak, Gyeke, Omboztelke, Cege, Vasasszentgotthárd tájai, épített öröksége ezer szállal kötődnek az íróhoz.
Cserhalom
1068-ban a besenyők úz segédcsapatokkal Ozul vezetésével betörtek Magyarország területére, végigpusztítva Erdély nagy részét, hatalmas zsákmányt ejtve. Mikor azonban ki akartak vonulni az országból, Salamon király, Géza és László hercegek az útjukat állták. A krónikák szerint Ozul először azt hitte, hogy könnyűszerrel legyőzheti a magyarokat, amikor azonban kémei jelentették, hogy a magyar sereg számbeli fölényben van, felhúzódott seregével a Kerlés mellett levő Cserhalom dombra. A magyarok megrohanták a dombot: Anonymus szerint úgy “aprították a besenyők frissen beretvált fejeit, mint a nyers tököt”.
A menekülők közül egy besenyőt, aki egy magyar lányt akart elrabolni, Szent László párviadalban ölt meg. A csatában a magyarok tönkre verték a besenyő sereget és kiszabadították az összes foglyot. A dombon egykor a Bethlen grófok kastélya állt, a meredek sziklafalon az ütközetet is említő felirattal. 1992-ben, László király szentté avatásának nyolcszázadik évfordulója alkalmából a Cserhalmon csíksomlyói ferencesek állítottak emlékkeresztet, majd 1998-ban ugyanott közel tíz méter magas emlékművet avattak. A Sajó mentén több magyar közösség őrzi Szent László szellemét Tacstól Tekén át Zselykig.
Beszterce
„Erdély északi vidékén, a Borgói-havasok közelében, a Sajó völgyétől jobbra terül egy kis völgyes vidék, melyet, északról délre folyván, a kristály hullámú Beszterce vize mos. E vidéknek mintegy közepén fekszik Beszterce városa, felhőket verő magas tornyával. Leszámítva a város kicsinységét, egyik Erdély legszabályosabb s legcsinosabb városai közül.” (Deák Farkas: Beszterce, 1867)
Az Árpád-kori magyar városba a tatár pusztítások után telepítettek királyaink szászokat. Miután szabad királyi város lett, szépen fejlődött és mivel a történeti Moldva és Erdély határán fekszik, a kereskedelemből alaposan meggazdagodott. Persze a magyar ezredév minden hada átvonult a városon, ám így is megőrizte arculatát. Mindez a 20. századig tartott, melynek elején még a szászok voltak többségben, ám miután elűzték őket, ma a nyolcvanezressé duzzasztott városnak 90%-a román és csak alig 7%-a magyar.
Főterén áll az 1563-ban épített impozáns gótikus szász evangélikus templom, melynek 76 m-es tornya a legmagasabb templomtorony volt Erdélyben. A 15. századi lábasházak árkádsorai alatt folyt a középkorban a kereskedelem. A városban sok apró jelkép is a régi magyar jelenlétre utal. Több épületen is ott vannak még a magassági pontot jelölő magyar nyelvű vastáblák. A város nemzetiségeit a templomok is meghatározzák. Míg a szászok főként evangélikusok voltak, a magyarok a római katolikus templomba jártak, de ma a legerősebb közösségük a reformátusoknak van. A besztercei magyar élet másik fellegvára, Beszterce-Naszód megye magyar kulturális központja, a Magyar Ház, ami a fiatalok közösségi teréül is szolgál.
Óradna
A kisváros az Árpád-korban Magyarország legjelentősebb ezüstlelőhelye, egyben Erdély legnépesebb és legfontosabb településeinek egyike volt. A tatárjárás idején Óradna az első elpusztított települések közt volt. A tatárok előbb cselből megfutamodtak a felfegyverzett radnaiak elől, majd rátörtek az ünneplő városra, amelynek négyezer lakosát megölték, négyszáz férfit magukkal hurcoltak, sokan pedig a földalatti járatokba bevezetett Izvor vizébe fúltak. Az Óradna központjában álló templomrom is ezekre az időkre emlékeztet. A hajdan a domonkosok által birtokolt templom szentélyének helyén a XVI. században a reformátusok építettek maguknak templomot. Ezt 1764-ben a görög katolikusok kapták meg, akik itt építették a fatornyos görög katolikus szentélyt 1825-ben.
A Radnai-havasok déli lábainál fekszik a szívünknek kedves kis település, Radnaborberek. A bányászfalu rendelkezik magyar szórvánnyal, de híressé Reményik Sándor tette, aki 1921-ben itt alkotta meg a Vadvizek zúgásában című, tájélményekre alapozó versciklusát. A kis faház, ahol lakott, ma már Reményik emlékmúzeum, a magyar kézben lévő Suzy Panzió kertjében. Reményik itt született versei a Radnai-havasok erdélyi oldalának legszebb helyszíneiről szólnak.
