Történelmünkben vannak olyan ikonikus helyszínek, ahova életében egyszer minden magyarnak illik elzarándokolnia. Ilyen helyszín a Vereckei-hágó is, ahol honfoglaló eleink 896-ban elérték a Kárpát-medencét.
A 841 méter magasan elhelyezkedő hegyi átjárót használták később a hazánkra törő tatárok és oroszok is, és miként említettük 1703. június 16-án itt lépett Rákóczi magyar földre, majd 1711. február 21-én itt búcsúzott el véglegesen szülőföldjétől. 1980-ig itt vezetett az országút is, ám azóta az máshova került, így elég rossz minőségű úton lehet ide felkapaszkodni Alsóverecke felől.
Odafent szovjet emlékmű fogad bennünket, de nem volt ez mindig így: az első honfoglalási emlékművet 1881-ben állították, majd rá öt évre egy másikat a következő felirattal: „Honfi e bércormon, szíved hevesebb dobogása jelzi, hogy ősi honod drága határa ez itt. Itt hangzott egykoron riadó csatakürtje Lehelnek. Nagy Rákóczink itt hullata búcsú könnyűt, Szent kegyelet tüze gyúl itt minden csipkebokorba. Oldozd meg saruid: Szent hely ez itt, ahol állsz.” Ez az emlékmű 1975-ig állhatott ellen a korszellemnek, de ha ma a hágóban kitérünk balra, ott találjuk Matl Péter 1996-ban emelt, majd 2008-ban felújított honfoglalási emlékművét, amely a hét vezért szimbolizálja. Az emlékműtől remek kilátás nyílik a Vereckei-Verhovinára, amely az utolsó kép volt, amit Rákóczi láthatott Magyarországból.
A legenda szerint így búcsúzott az őt ide elkísérő ruszinoktól: „Imámban kérni fogom a nagy Istent: áldja meg ezt a földet, melyet el kell hagynom. Lehetséges, hogy soha többé nem fogom látni kedves hazámat. De ti hű népem itt fogtok élni, e föld fog benneteket táplálni, legyetek továbbra is oly jók és hűek e földhöz, mint voltatok eddig.”