Bármerre induljunk leghegyesebb vármegyénkben, Máramarosban, a természeti szépségek garmadája vár bennünket, de van még itt egy Rákóczi-emlékhely, ahova el kell látogatnunk.
Észak felé haladva, a Nagyág völgyéből balra letérve, 30 kilométer után Dolhára jutunk. 1703 májusában a tiszaháti felkelők Esze vezetésével visszahúzódtak a hegyek közé, hogy ott várják be Rákóczit. Károlyi Sándor értesülvén a templomok, udvarházak kifosztásáról, egyszerű parasztfelkelésként értelmezte az eseményeket. A vármegyék nemeseivel és több század német katonával eredt a felkelők nyomába, akiket Dolhánál lepett meg és szórt szét. Károlyi mindössze 1, a kaszákkal felszerelt kurucok 150 embert veszítettek. Ezzel a tiszaháti felkelés gyakorlatilag véget is ért, Esze maradék csapataival a Vereckei-hágó felé hátrált, Károlyi pedig Bécsbe ment, hogy beszámoljon a felkelés felszámolásáról.
A város központjában, a kommunista múlt emlékműveinek árnyékában – némi megszakítással – 1903 óta bújik meg a kuruc hősökre emlékező turulmadaras oszlop, amelyen ruszin nyelven a kuruc nóta sorai olvashatók: „Kiontatom vérem apámért, anyámért,│ Megöletem magam szép gyűrűs mátkámért.│ Meghalok én még ma magyar nemzetemért!” Az emlékműtől nem messze, szomorúan romlanak a Dolhay család ősi vára helyére épült kastély falai. A ma már tüdőgondozónak otthont adó sarokbástyás kastély egykori parkjának több száz éves fái szebb korokról nosztalgiáznak.
