Ahogyan Tóth Sándor 1909-ben írta: Sáros „kicsiben hazánk képét mutatja. Van Kárpátja, vannak erdős hegyláncai, lankás dombjai s miniature alföldjei. Jólét és nyomor, fény és árnyék váltakoznak benne; megvannak a nagy históriai mozzanatok az életében, de megtetszenek a kicsinyes vonások is. Egykor hatalmas és színes múltjából ma inkább csak az emlékezésen csüngés maradt meg a fiaiban.”
Sáros esszenciáját 1897-ben Mikszáth kisregénye tette örökérvényűvé a Gavallérok című kisregényében. „Nemes Sáros megyében ismerős vagyok. Gyakran megfordulok ott, rokonaim is vannak, barátaim is, kis urak, nagy urak, össze-vissza, a mi egyébiránt nem jelent különbséget, mert Sárosban a kis urak is nagy urak és megfordítva: a nagy urak is kicsinyek. Sáros a jó tónus és az illuziók vármegyéje. Sokszor voltam ott bálon vagy banketten és mindig azt kellett hinnem, hogy száz Eszterházy közt ülök, pedig voltaképp tudtam, hogy ezek megyei írnokok és apró tisztviselők, kik nélkülöznek, esetleg éheznek titokban, de ha idegen szem függ rajtuk herczegi grandezzával tudnak megválni az utolsó öt forintosuktól.”
Sáros csendes háborítatlanságot sugárzó tájéka ma is a patinára vágyó vándorok menedékhelye: a német üvegfúvók, a tót zsindelyesek és a magyar grófok világa már rég letűnt, de örökségük még él a hegyekben és azok völgyeiben. A kihűlt tűzhányók és lepusztult rögök ma is sokszínű történelmi és néprajzi kincseket rejtenek.
Sárosi kirándulásunkat Margonyán kezdjük, majd rögtön be is térünk a „fővárosba”, Eperjesre. Nagysáros váránál elbúcsúzunk a Sóvári-hegységtől, és a Csergő felé vesszük az irányt, amelynek lábainál Hervartót, Kisszebent és Palocsát nézzük meg. Bártfa után már az Alacsony-Beszkidek hegyei közt megbújó fatemplomos ruszin falvakat célozzuk meg, hogy végül a Duklai-hágóból tekintsünk vissza Sárosra.
Sárosba Budapestről 4-5 órányi autóbuszozásssal lehet eljutni, míg vonattal a Budapest-Miskolc-Kassa-Eperjes vonalon juthatunk el ide.
Az utazás egyénileg is szervezhető, de ha szükséges, az alábbi utazási irodák ajánlataiban is szerepelnek sárosi célpontok: https://hatartalanul.net/utazasi-irodak-buszos-cegek/
Sárosban magyar közösség híján nem találhatók magyar oktatási intézmények, akikkel közösen lehetne programot, kirándulást szervezni.
Ajánlott szálláshelyek Sárosban határtalanul utazóknak:
Eperjes, Bélier Hotel: http://www.hotelbelier.sk
Bártfa, Stredisko Lipka: https://www.strediskolipka.sk
Margonya
A felső-sárosi településre akár a Hohenlove-kastély miatt is érdemes eljönni, de nekünk magyaroknak Margonya Dessewffy Arisztid aradi vértanú miatt fontos, aki itt nyugszik a családi sírboltban. A tábornok özvegye egy évvel a kivégzés után, a katonák megvesztegetésével hozatta ide a férje maradványait a távoli Aradról. A sírboltot a 20. században többször feltörték, a csontokat szétszórták. A sírboltot 1988-ban hozták rendbe, majd a Magyar Állam segítségével megtörtént a felújítása is, ami minden március 15-én és október 6-án a felvidéki magyarok zarándokhelye.
Kapi vára
A kővár nem kevésbé daliás időket élt meg, mint szomszédvára, Sáros. Mert hány testvérharcot, hány véres ütközetet láttak Sáros borongós hegyei. A királlyal szembe forduló Amádék vára volt ez, s miután a rozgonyi csatatéren Károly Róbert legyőzte az oligarchákat, várukat is elfoglalta és le is rombolta.
Aztán jött Zsigmond király és hűséges főnemesének, a Kapi család ősének, Kaproncai Andrásnak adta, aki neki is látott újjáépíteni. A vidéket elkerülte a török, de ez a vár sem maradhatott ki a kuruc szabadságharcból. És mi más lett volna ezért jutalma, mint hogy a császári katonák felgyújtották.
Eperjes
Régi krónikáink szerint magyarok ütöttek elsőnek tanyát Eperjes napos domboldalán, és magyar király, Vak Béla nevezte el a várost, a környéken jellemző eperről. II. Géza alatt flamand telepesek érkeztek a városba, amelyet Károly Róbert 1324-ben emelt szabad királyi város rangjára, amely azt is jelentette, hogy polgárai várfallal vehették körül. A 16. században virágkorát élte, a reformáció egyik központjává vált. A virágzó várost aztán többször feldúlták, 1673-ban I. Lipót megfosztotta városi jogaitól, falait leromboltatta.
A kollégium melletti evangélikus templom búskomor emléket őriz. 1930-ban ide helyezték az eperjesi hóhér, Antonio Caraffa áldozatainak csontjait. 1687-ben a Thököly híveinek megbüntetésével megbízott császári tábornok vésztörvényszéke irdatlan mészárlást végzett a protestáns eperjesi nemesek és polgárok között. 24 embert kivégeztek, míg több százat kegyetlenül megkínoztak. Caraffa neve máig gyűlöletesnek számít Magyarországon. Ahogy Jókai Mór lejegyezte: ennek a névnek minden betűje egy bitófa. Caraffa vérpadja helyén később egy Mária-oszlopot emeltek.
1701-ben II. Rákóczi Ferencet, miután Solari császári tábornok a sárosi várban elfogta, bebörtönzése előtt Eperjesen őrizték. 1704-ben a kurucok 17 havi ostrom után foglalták el. Ekkor játszotta át a várost Fleischer János tanácsúr a magyaroknak, Rákóczi rögtön vissza is adta a város jogait. A protestáns lakosság életét nagyban megnehezítette az erőszakos rekatolizáció.
A Szent Miklós-kegytemplomot 1330-ban kezdték építeni, de csak 1515-ben fejezték be. A görögkatolikus Keresztelő Szent János székesegyház 1754-ben gótikus alapokon épült. A karmelita templom a 17. századból való, 1719-től a ferencesek temploma és kolostora, ekkor barokkizálták. Evangélikus temploma 1642-ben épült mai formájában. A magyar időkről mesél a „nemes, méltóságteljes, barokk palota”, az 1783-ban épült vármegyeháza épülete is, ahonnan Sáros megyét egykor igazgatták. Borsody István 1939-ben így írt Eperjes leghíresebb épületéről: „Elég egy rövid séta Eperjes hosszú, széles, tágas, tipikusan magyar szabású Fő-utcáján, hogy fölidézzük a város közelmúlt és régmúlt magyar emlékeit. A főutcai házak oromfalát az európai műtörténet, a felsőmagyarországi reneszánsz csodái közt emlegeti: e házak közt van Sáros hajdani urának, II. Rákóczi Ferencnek díszes udvarháza, melynek képét egyformán őrzi szívében minden magyar.” A 17. század elején épült reneszánsz Rákóczi-házban kötötte meg 1633-ban I. Rákóczi György a császár követeivel az eperjesi egyezményt.
Eperjes, vagy ahogy nevezték, a Tarca-parti Athén jelentős iskolaváros volt. 1550-ben már latin gimnáziuma volt, itt tanult a költő Gyöngyösi István. A város evangélikus kollégiuma 1667-ben kezdett működni. Első időszakának jeles diákja volt Thököly Imre, de tanult itt Kossuth Lajos, Kazinczy Gábor, és Pulszky Ferenc is.
„Tudj’ Isten, olyan kedves város nekem ez az Eperjes; csinos, szép, zajos, vidám, barátságos tekintetű. Olyan, mint egy életteljes fiatal menyecske. Hát még tájéka! Magyarországban nem sok szebb lehet.” Így írt Petőfi Eperjesről, miután országjáró túrái során ide is elvetődött. 1845-ben helybéli költő barátja, Kerényi Frigyes és Tompa Mihály társaságában a város feletti Vilec-hegyre kirándultak. Amikor megpihentek egy kis házikó mellett, eperjesi társaságuk rávette őket, hogy a kunyhót költői verseny keretében énekeljék meg. Az erdei lak már nincs meg, de a Költői verseny emlékműve ma is ott hallgatózik a „völgy felett, a bérc alatt.”
Ma már szinte egybeépült Eperjessel az Árpád-kori Sóvár települése. A Sós-család birtokán hosszú évszázadok óta termelték ki a sót, erről tanúskodik az egykori Sóraktár nagyszabású épülete. A középkori település legősibb fennmaradt magyar emléke a várdombon álló Szent István király templom legalább 700 esztendeje hirdeti Isten dicsőségét. Kertjében apró temető, a temetőben magyar sírok, egy letűnt kor hallgatag őrzői.
Sáros vára
„Egy kis órányira Eperjestől szomorkodik Sáros romja, Rákóczi egykori fészke. Voltam rajta. Dehogy mulasztanám el valami romot megtekinteni, ha csak szerét ejthetem. Oly jól esik ott színom a dicső lovagkor levegőjét, melyben születnem kellett volna igazság szerint. Én a tollat meglehetősen forgatom, de úgy érzem, nagyobb hivatásom lett volna a kardviselésre, mire, fájdalom, későn születtem. Valami nyolcán kerekedtünk föl Sáros romjait meglátogatni. A hegy alatt elhagytam a társaságot, s összeszedtem magam, hogy hamarább érjek föl; mert tartottam tőle, hogy könnyeimet el nem fojthatom… s én nem szeretem, ha más sírni lát engemet.” – írta Petőfi Sárosról az Úti rajzokban.
Szombathy Viktor pedig így folytatta: „Régi-régi építmény volt, amikor aztán Kund magyar vezér az ő törzse népével alászállott a hágók felől, meglátva ezt a favárat, kőtornyot, kőfalat rakatott a gerendák helyébe. S mert a Tarca, a Szekcső, a Szinye vize a várhegy alatt lassabban folyt, sáros mocsárrá dagadt, Sáros várának nevezték el a kővárat. Végül pedig az egész vármegyét is a várról, Sárosról.” Így kapta a nevét a Tarca völgyét őrző és a megyének századokon át székhelyet adó Sáros vára. Hej, ha mesélni tudna az Öregtorony… Elmondaná, hogy szegény Vak Béla királyunk mennyire szerette Sárost. Olyannyira, hogy amikor leánya, Zsófia meghalt, ide a vár kápolnájába temette el.
A muhi csatavesztés után IV. Béla királyunk is e várban lelt néhány napra menedéket. A királyi vár később a Perényieké lett, közben a husziták vetették meg benne a lábukat, de Mátyás király kiverte innen őket. Szerepet kapott a 17. századi kuruc küzdelmekben is. Végzetét Thököly kapitányának, Székely Mártonnak köszönhette, aki felgyújtotta, nehogy a császáriak kezébe kerüljön. 1701-ben a császáriak a Várhegy alatti kastélyából hurcolták fogságba Sáros vármegye főispánját, hogy aztán Eperjesre, majd Bécsújhelyre vigyék. II. Rákóczi Ferenc volt a rab, ki más lett volna. Ma már a kastély nincs meg, ellenben a várba feltúrázhatunk.
Hervartó
Megélhetést nyújtó üveghutáinak már szilánkjai sincsenek, de Hervartó mégis olyan kincset rejteget keblén, amelynek nincsen párja sem a Felvidéken, sem az egész Kárpát-medencében. A sárosi ácsok keze munkáját dicséri Assisi Szent Ferencnek szentelt fatemploma, amely méltó origója lehet egy felső-sárosi kirándulásnak. Ahogyan Myskovszky Viktor 1894-ben lejegyezte: „A templom belsejébe lépve megható meglepetésben részesülünk; mert itt nemcsak a szentély, de a hajó deszkafalazata is gazdag ornamentációval és falfestményekkel díszeskedik. Tekintve ezen templom architecturáját, műrészleteit, diszítményeit és berendezéseit, bátran állítható, hogy hazánk nemcsak legrégibb, de legérdekesebb faépítménye.”
Jól megfér itt egymás mellett a gótika és a reneszánsz. Mint egy képes Bibliában: alig van olyan porcikája a templombelsőnek, ami ne lenne festve vagy faragva. Hátborzongató belegondolni, hogy már közel hat évszázada fohászkodnak Hervartó hívei a főoltárt díszítő Alexandriai Szent Katalinhoz, Szűz Máriához és Szent Borbálához.
Kisszeben
„III. Béla király fia, Endre herceg Sáros várában lakott, és megszerette a közeli Tarkő urának bájos leányát, Tarczy Szabinát. Megkérte a lány kezét annak atyjától, de az megtagadta tőle. A herceg ezután elraboltatta a lányt, majd feleségül vette. Később hitvese emlékére várost alapított, melyet Szabinának nevezett el.” Így szól az Árpád-kori Kisszeben eredetmondája. A középkori Felső-Magyarország egyik legjelentősebb városa 1406-ban Zsigmondtól kapott szabad királyi városi jogot.
A kiváltsághoz méltó plébániatemplom is illett, amit aztán egyre csak bővítettek, díszítettek. Ám a fényre árnyék vetült. Előbb a reformáció hozott vallási villongásokat, majd a kuruc-labanc ellentét rombolta a várost, amit a pestisjárvány tetézett be. A piaristák 1740-ben vetették meg a lábukat Szebenben, iskolájuk generációk kiválóságait nevelte, mígnem 1919-ben a csehszlovák megszállók el nem üldözték őket. Közben azért volt egy 1848–49-es szabadságharc is, amelyben olyan vitézül helyt álltak a helybéliek, hogy Kossuth méltán nevezhette „hű Szebennek” a várost.
Ez az a történelmi légkör, amibe aztán 1853-ban üstökösként robbant be a helyi gyógyszerész, Kosztka László uram fia, Tivadar, hogy „szakítson a jelennel s útrakeljen a sejtelemmel”. „A kisgyermekkori élményeimet kiegészíti az óriási nagy üstökös, mely nyáron, 1856. vagy 57-ben a Kis-Szebeni óratorony fölött képződött, de éjfél felé a világító csóvája az égbolton végighúzódott, s fényes csillaga pedig házunk fölött ragyogott. E tünemény álmaimat soha nem látott tájakkal ébrentartotta, a valóságot pedig az éghez irányította. De mert gyermekésszel az égbe hatolni nem tudtam, a természetet tanulmányoztam.” A látható természet tanulmányozásával kezdte, hogy aztán elérje a láthatatlan természetfelettit. S e kettő esszenciáját képes volt a vásznon megjeleníteni. Ez adta Csontváry zsenialitását.
Palocsa vára
A Kárpátokon áttörő Poprád folyónak mintha díszőrséget állna a büszke palocsai vár. A Sváby család ősi fészkén királyok és nemesi családok osztoztak, mígnem a 16. századtól hosszú évszázadokon át a Palocsay–Horváth főnemesi családé lett.
A császáriak sikertelenül ostromolták, de 1856-ban egy tűzvész megpecsételte a sorsát. Mert úgy hozta a sors, hogy várainknak valamiért, valahogy mégiscsak el kellett pusztulnia…
Bártfa
Bárddal egy nap alatt kivágható erdő, azaz Bárdfa. Így nevezték el az egykori Sáros vármegye gyöngyszemét, amely a hajdan németek által felhúzott és felvirágoztatott felvidéki ékszerdobozok közül talán a legszebb. Ennek oka talán az, hogy Bártfa messze fenn fekszik a lágy dombokkal ölelt Sáros vármegyében, csendes, távoli ruszin vidéken.
Bártfát eredetileg lengyel ciszterci szerzetesek alapították a XII. században; a szász és flamand hospesek csak a XIII. században érkeztek, hogy a tatárjárás pusztítása után új életre keltsék a várost, amely stratégiai helyen, a Lengyelországot az Alfölddel összekötő kereskedelmi út mentén feküdt. Nagy Lajos királyunk szabad királyi város rangra emelte, amely a XVI. században élte igazán fénykorát. Ekkor már 30 céh működik a városban, amely közben áttér az evangélikus hitre, sőt 1590-ben már lutheránus zsinatot is rendeztek itt. Az aranykornak a járványok, a háborúk és Lengyelország felosztásai vetettek véget; Bártfa fokozatosan vesztett jelentőségéből. A XIX. század végén újabb virágzás kezdődött, amely a szomszédos Bártfafürdőre is kihatott. A hely konyhasós, vasas és jódtartalmú gyógyforrásait már IV. Béla király idején ismerték és a XV. században már gyógykezelésekre használták. Aztán megépült a gyógyfürdő, ami köré a XIX. században sorra nőttek ki a ragyogó villák. Az „egészség és pihenés oázisa” olyan európai hírnévre tett szert, hogy felkereste többek között I. Sándor orosz cár, és Erzsébet királyné is. Sissi látogatásának állít emléket a bronzszobor, melyet 1903-ban lepleztek le a királynéról elnevezett sétányon. Feliratát az óta persze már átírták, ahogyan hűlt helye van már a királyné poharát őrző obeliszknek is.
Bártfa tágas főterére belépve egy csapásra úgy érzed, hogy visszaérkeztél Felső-Magyarországra, a Rákócziak és Serédyek világába. Mindjárt a főtér közepén álló gótikus Városházán akad meg a szemed, amelyen történelmi címerünk hirdeti a magyar múltat. Két oldalt míves polgárházak mesélnek az egykori gazdagságról, míg északon a Szent Egyed templom zárja le a főteret. Egy régi bártfai történet szerint az 1505 és 1508 közt épített Városháza tervezéséhez meghívtak egy Alexius nevű olasz mestert is, akinek a kapzsi városvezetés nem akarta kifizetni a jogos járandóságát. A mester erre egy letolt nadrágú ember kőszobrát faragta a Városháza reneszánsz lépcsőzetének bejáratára, amely a mai napig látható. Odabent a templomban a főoltárról Szent Egyed mellett Szent István és Szent László tekint le ránk. A templom oldalkápolnájában van Serédy György 1557-es síremléke is, míg a templom tornyából szemügyre vehető a középkori város, amelynek határát a ma is látható városfalak jelöltek ki.
Zboró
A hagyomány úgy tartja, hogy Zborót IV. Béla Makó nevű híve kapta adományként a királytól, majd a tatárjárás után várat épített a falu fölé, de valószínűbb, hogy azt Biberstein Ottó emelte 1270-ben. 1471-ben Mátyás a várata Rozgonyiaknak adta, de még ebben az évben lengyel hadak dúlták fel a vidéket, ami aztán megismétlődött 1492-ben is. 1512-ben a zborói uradalom újra a királyra szállt, aki a Tarczayaknak adta, majd Mohács után Szapolyai János birtoka lett.
Szapolyai halála után a vár és uradalma királyi adományként Kassa kapitányáé, Serédy Gáspáré lett. Ő a várat modern reneszánsz erődítménnyé varázsolta, sőt a faluban épített egy kastélyt is, amely később evangélikus kápolnaként is szolgált. A Serédy-kastély ma is áll, igaz elég gyatra állapotban, ugyanis 1969-ben leégett. A Rákócziak is építenek egy kastélyt 1625-ben, mellé pedig 1640-ben a Szent Zsófia templomot. 1666-ban a Rákóczi-kastélyban volt Zrínyi Ilona és I. Rákóczi Ferenc lakodalma. A boldog férj a Rákóczi és a Serédy kastélyok közé egy 100 hársfából álló fasort ültetett, amit azonban ma már hiába is keresünk, mert az I. világháborúban olyan súlyos károkat szenvedett, hogy az összes fát ki kellett vágni.
Az 1914-es orosz betörést Zboróban állították meg csapataink, ami miatt a falu szinte teljesen elpusztult. Odalett a Rákóczi-kastély is, odalett a XVIII. században emelt Szirmay-kastély is, és olyan súlyosan megrongálódott a Szent Zsófia templom, hogy annak felújítása még ma is tart. A vár azonban még ma is őrzi az utat Sáros északi részén. A Makovica várának is nevezett erődítmény a legenda szerint nagyon megtetszett I. Rákóczi Györgynek, aki a feleségével, Lorántffy Zsuzsannával látogatta meg Serédy Gáspárt. Az erdélyi fejedelem minden pénzt megadott volna a zborói várért, mire Serédy meg is mondta az árát: „mához egy évre harmincezer aranyat kifizetsz, tied a vár s a birtok. A harmincezer arany mind erdélyi legyen, mind ebben az évben veressék, s mind a te képedet viselje. Másképp Isten úgy segéljen, nem adom.” Az öreg Serédy csak nevetett rajta, s eldicsekedett vele sokáig a vendégeinek, hogy miképp vágta ki magát Rákóczi előtt.
Egyszer aztán, még le sem telt egészen egy esztendő, nehéz társzekerek döcögtek be a zborói híres udvarra a harmincezer arannyal. Serédy miután leszámolta a pénzt, meghalt szívszélhűdésben, de előtte még elhaló szavakkal ezt rebegte: “Isten veled kedves váram!” Egyébként nem messze a vártól, Bártfafürdő mellett valóban ott áll a Serédy-emlék, amelyet a Rákócziak emeltek. Napjainkban bártfai civil egyesület újítgatja a várat, de a régi szekérúton ma is hallani a zötykölődő társszekereket, talán még Serédy uram is megjelenik a romok közt, hogy a magyar múltról álmodjon.
Alacsony-Beszkidek
A Kárpátok hegylánca a Felvidéken itt, az Alacsony-Beszkidekben ereszkedik a legmélyebbre, így az átjárás is könnyebb hosszú, széles, lankás vonulatain. Ha jöttek a kereskedők, no meg az ellenséges hadak északról, általában Sáros vármegyének ezt az erdős, hiúzjárta vidékét választották átkelőül. A középkortól a nagy háborúkig ütközetek sora tette véres hadszíntérré a Beszkidek déli völgyeit, nem kímélve az útjukba eső ruszin falvakat sem. A vidéken élő lemkók számát a harcok után a kitelepítések is gyérítették, de lelkük apró hajlékai, törékeny fatemplomaik itt strázsálnak még, mint a hit bevehetetlen bástyái.
Az 502 méter magas, sok ellenséges hadat látott Duklai-hágó alatt majd minden településre jut egy görögkatolikus fatemplom és egy világháborús sírkert magyar hadisírokkal. Felsőhunkócon például több mint 3000, zömében német soldat alussza örök álmát a temetőben, de a sírköveken itt-ott magyar honvédek neveit is felfedezhetjük. Rózsadomb Szent Miklós fatemploma az egyik legrégebbi a térségben, 1658-ban épült, de érdemes felkeresni Felsőkomárnok, Ladomérvágása, Végcsarnó fatemplomait is, vagy Felsővízköz skanzenjét. A templomok ajtaján mindenütt ott a közelben lakó gondnok telefonszáma, aki szívélyesen kinyitja a templomot.
