Az alig ismert Erdélyi-érchegység vadregényessége vulkáni eredetének is köszönhető. A turizmusnak itt nincsenek hagyományai, nemesfémekben gazdag területe mindig is bányavidék volt. Lábainál, Gyulafehérvár és Nagyenyed környékét, illetve az Erdélyi Hegyalja ősi magyar virágzó borvidékét talán minden hazai vidéknél több csapás, köztük két kifejezetten módszeres etnikai tisztogatás is sújtotta: az első 1784-ben a Horea-Kloska féle parasztlázadás, majd az 1848-as erdélyi vérengzés. Sok szomorú emlék, pusztuló templomok és kúriák várnak az utazóra, de mégis, ha megfogyva és mélyszórványban ottfelejtve, de él még a magyar a hegyaljai periférián.
Az Erdélyi-medence nyugati szélén folyó Maros lesz a hegyaljai útitársunk, amellyel sorra látogatjuk a magyar emlékeket Alvinctól Gyulafehérváron és Marosszentimrén keresztül Nagyenyedig. Közben nem mulasztjuk el megnézni a Torockói-hegység szépségeit sem.
Budapesttől az Erdélyi-hegyalja 6 órás autóbuszutat jelent, ezért ide érdemes 4-5 napos utazás keretében eljönni. A kirándulás egyénileg is szervezhető, de ha szükséges, az alábbi utazási irodák ajánlataiban is szerepelnek az alábbi úticélok: https://hatartalanul.net/utazasi-irodak-buszos-cegek/
Magyar tannyelvű általános iskolát Magyarlapádon találunk. Telefonszámuk: 0040258875200
Középfokú iskolák az Erdélyi Hegyalján:
Nagyenyed, Bethlen Gábor Kollégium: https://www.bethlengabor.ro/
Gyulafehérvár, Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum: https://www.gmgkliceum.ro/hu_HU/
Ajánlott szálláshelyek határtalanul utazóknak:
Magyarigen, Bethlen Nyaraló: https://hazajaroegylet.hu/uticelok/bethlen-nyaralo-magyarigen/
Alvinc
Alsó-Fehér jelentős történelmi emlékhelye Alvinc. Lám, mivé lett a hely, ami valamikor Erdély központja is volt. Ha így őröl az idő, lassan csak néhány kő marad a Martinuzzi-Bethlen kastély zordon romjai után. Azok is csupán sírkövei lesznek a magyar időknek, s ha már nem lesz ember, mesélnek majd ők: itt állott egykor a grófi kastély, fényes és véres események színhelye. A három részre szakadt ország erdélyi részének kormányzója, Fráter Martinuzzi György püspök kezdte el egy régi domonkos kolostor helyén a várkastélyt kialakítani, az 1540-es években. Ám befejeznie már nem sikerült, mert 1551-ben meggyilkolták. Hetvenöt késszúrással. Megcsonkított holtteste több mint hetven napig hevert a porban.
A merényletet a Habsburgok tábornoka, Castaldo rendelte el, mert Bécsben nem bíztak az országegyesítésért taktikázó politikusban. De az életnek mennie kellett tovább, jöttek a Báthoryak, a Bethlenek, majd a török dúlás után az erdélyi püspökök, míg a 19. században már a Kemény család birtokolta. Itt született a jeles író Kemény Zsigmond is.
A 18. században épült ferences templom és rendház folyosóin sem csoszognak már nagyszakállú, csuhás szerzetesek. Mégis, van remény, mert ma már az itt született kassai vértanúról elnevezett Pongrácz Szent István tanulmányi ház működik benne. A kommunizmus alatt raktárnak használt templom odabent szépen megújult.
Gyulafehérvár
Már az államalapítástól kezdve innen, az erdélyi gyula egykori székvárosából kormányozták Erdélyt. Itt székelt az erdélyi vajda, püspökségét Szent István alapította, volt az Erdélyi Fejedelemség fővárosa, otthont adott országgyűlésnek és fejedelemválasztásoknak is, és századokon át Fehér vármegye székhelye volt. Virágkorát a Hunyadiak és Bethlen Gábor alatt élte. Már a várkapun belépve megborzong az ember egy pillanatra, hisz talán éppen itt állt ezer éve az a kapu is, melyre Koppány felnégyelt testének egyik darabját felszegezték. Ahogy belépünk a várkapun, régi épületek sora vonul fel előttünk. Régi és mai funkciójuk szinte mindent elárul történelmünkről. Itt van például az Apor-palota, amit a 17. században épített Apor István, Erdély kincstartója, s ma már a December 1. egyetem rektori hivatalának ad helyet. Közelében meg a híres Batthyáneum, amit Batthyány Ignác erdélyi püspök alapított, 1794-ben.
Az 55000 kötetes püspöki könyvtár kódexei világhírűek. Közöttük van a harmadik legrégibb összefüggő magyar nyelvemlékünket, a gyulafehérvári sorokat őrző kötet is, 1310-ből. Az 1900-ban épült tiszti kaszinóban zajlott 1918. december 1-jén a románok nagygyűlése, amely elhatározta Erdély Román Királysághoz csatolását. December elseje azóta is a legnagyobb román állami ünnep, a magyaroknak pedig gyásznap, már csak azért is, mert a gyulafehérvári nyilatkozatban tett ígéretek szószegésnek bizonyultak.
Az érseki székesegyház már önmagában mindent elmesél múltunkról. Amikor belépünk a fényes középkort idéző gótikus falak közé, nemcsak Isten házában, de egy valódi magyar phanteonban vagyunk. Halhat-e meg úgy magyar, hogy legalább egyszer az életében nem állt meg a törökverő Hunyadi János sírjánál? Mellette a kormányzó, öccse és ifjabb János, Hunyadi László szarkofágjai, de itt vannak Izabella királyné és János Zsigmond fejedelem gazdagon díszített kőszarkofágjai is. Az altemplomában erdélyi fejedelmek és püspökök nyugszanak, itt tudunk emlékezni Bethlen Gáborra, Báthori Andrásra, Bocskai Istvánra, Apafi Mihályra, I. Rákóczi Györgyre, Fráter Györgyre és Márton Áronra is.
Marosszentimre
Marosszentimre dombon álló református temploma a szórványsors szimbóluma. Eredetileg a 13. század elején, román stílusban építették. A 15. század közepén jelentős átalakításon esett át, amit Hunyadi János nevéhez köt a hagyomány. A templom ekkor még népes református magyar gyülekezetet szolgált, ám a török idők, majd az újabb korok háborúi miatt mára már csak néhány hívő maradt itt. Az épületet 2008-ra rendbe hozták, de istentiszteletet csak igen ritkán tartanak benne.
A Dél-Erdély felett is őrt álló templom és a gyülekezet sorsát 1937-ben Jékely Zoltán így öntötte versbe:
“Fejünkre por hull, régi vakolat,
így énekeljük a drága Siont;
egér futkározik a pad alatt
s odvából egy-egy vén kuvik kiront.
Tízen vagyunk: ez a gyülekezet,
a tizenegyedik maga a pap,
de énekelünk mi százak helyett,
hogy hull belé a por s a vakolat,
a hiuban a denevér riad
s egy-egy szuvas gerenda meglazul:
tizenegyedikünk az árva pap,
tizenkettedikünk maga az Úr.
Így énekelünk mi, pár megmaradt
– azt bünteti, akit szeret az Úr –,
s velünk dalolnak a padló alatt,
kiket kiírtott az idő gazul.”
Boroskrakkó
Boroskrakkó története összefonódott az Erdélyi-hegyalja többi magyar településével. 1848-49 végérvényesen megváltoztatta a vidék etnikai összetételét. Sok szomorú emlék, pusztuló templomok és kúriák várnak az utazóra Zalatnától Magyarigenig. Boroskrakkón is volt vész bőven.
Az elnéptelenedő falu, a pusztuló közösség jelképe a magára hagyva őrlődő 12. századi temploma, és mellette a kettéhasadt régi kúria. Csoóri Sándor szavaival élve: „ahol templomok rogynak térdre rogy maga a nép is”. 2011-ben nem több, mint 2 magyar lelket számláltak meg itt. Persze a mai állapothoz az is kellett, hogy 1848 októberében a magyar lakosság közel felét, 125 magyart végezzenek ki a román parasztok. És az is, hogy a megszállás idején, 1918-ban elkobozzák a magyar iskolát.
Remetei-sziklaszoros
A Torockói-havasok fő jellegzetességét az exokarsztjelenségek adják, melyek közül a vadregényes szorosok szinte sorozatot alkotnak. Ezek a mélyen bevágódott vízfolyások merőlegesek a hegység hosszanti vonulatára, szinte felszabdalták azt.
A hegység középső részének leglátványosabb sziklaszorosa a Remetei, ahol vaslétrák és sodronykötelek segítenek a haladásban. A közel 2 km hosszú, szűk szurdok sziklafalai néhol 200 méter magasságig nyújtózkodnak. A szoros egyik ikonikus pontja a sziklakapu, vagy, ahogy a helyiek hívják, Viadukt rég beomlott barlangfolyosója klasszikus fotóháttér.
Nagyenyed
„Lenn az áldott termékenységű Marosvölgy s vele szemben a hegyeknek ez a hősi panorámája: ez az a keret, amelyben a sűrűmultú kisváros élete kialakult. Ha Erdély a hagyományok földje, ez a kicsi város az erdélyi hagyománysűrűség városa. A történelmi levegőnek ez a nagyobb sűrűsége, ez az erős múlt-íz fogja meg azt, akit a sorsa ideplántált. Aki múltat és lélektörténetet egy szűk keret egységébe foglalva nagyon erősen akar élni, telepedjék meg Enyeden.” (Áprily Lajos: Nagyenyed, 1939)
Bizony, ahogy a sorscsapások kisvárossá gyalulták, lelkei úgy tették mégis naggyá Enyedet. Ha valahol, akkor itt mindig is élt a templom és az iskola megtartó ereje, még azokban a vészterhes időkben is, amikor erődítései sem voltak képesek megvédelmezni az itt élőket.
Vaskos tornyú vártemplomának üszkös falaiba, mint a vénember homlokába vésődtek bele a pusztító és újjáépítő kezek ráncai. Az 1704-es kuruc idők labanckergető diákjainak emlékműve azokat a nagyenyedi diákokat örökíti meg, akik fűzfadorongokkal álltak ellen a városra törő labancoknak, életüket áldozva városukért, hazájukért. Róluk emlékezett Jókai Mór is a Nagyenyedi két fűzfában.
Másfél évszázad sem telt el, s „a fejedelmi kertre ismét jégverés érkezett”. Egy római szám: 1849 és a dátum, január 8. Ebben a kis kőlapban magyar lelkek ezrei lakoznak. Ezreké, akiknek meg kellett halniuk, miután muzsnaházi pópák az ortodox karácsony éjszakáján a poklot szabadították Enyedre. Miközben férfijaink a magyar szabadságharc seregében szolgáltak, a vérgőzös románok védtelen emberek ezreit mészárolták le, nem kímélve csecsemőt, nőt, aggastyánt sem. Így szenvedte el Nagyenyed a szabadságharc legnagyobb civil veszteségét.
„Enyed történelmi sorsa több felvonású vér- és koromszagú tragédia. De a tragikus vonal mellé felvonul és végzetes megszakadások ellenére is egyre magasodik a város szellemi életének ritka nemességű hőskölteménye. Várost mondtam, de mondhattam volna kollégiumot is.” (Áprily Lajos: Nagyenyed, 1939) Kollégiumot bizony, amiről Áprily mellett Jókai Mór is híven megemlékezett: „Amint annyira vitte a kálvinista gyerek, hogy lúdtollból kalamust tudott faragni, telerakott az anyja pogácsával egy tarisznyát, az apja vett neki egypár fejelés csizmát, azzal elvitte Enyedre, letette a kollégium udvarán, pofonüté, megáldotta s otthagyta, rábízván, hogy legyen belőle pap, professzor, királybíró, főkapitány vagy tanácsúr. Azontúl nem is volt rá gondja többet. A fiú megnőtt, megszakállasodott, megtömték, meghízlalták étellel és tudománnyal, elzárták hermetice minden világi kísértetektől, gondot viseltek testére, lelkére, felnevelték hitben és egészségben, csináltak belőle papot, professzort, királybírót, főkapitányt vagy tanácsurat, amire esze és szerencséje volt, anélkül, hogy apja-anyja törte volna rajta a fejét; a kollégium volt nekik édesanyjuk.”
