A Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága által meghirdetett Határtalanul! Magyarok a Kárpát-medencében Kreatív Rajzpályázaton harmadik helyen végzett a szlovákiai Farkasdon élő Molnár Viktória, aki személyes élményeken keresztül szemléltette, mit jelent számára magyarnak lenni – ehhez nyolc éve elhunyt nagypapája történeteit és tárgyi emlékeit hívta segítségül.

– Miért családi szálon futtatva tartottad fontosnak megközelíteni a témát?

– Meg szerettem volna megemlékezni nagyapámról, aki már nem él. Az ő tiszteletére egy ehhez hasonló ötlet már volt a fejemben, így jókor jött a Határtalanul rajzpályázat. Az összetartozás gondolata minden igaz magyar szívű emberben benne van, úgy, ahogyan bennem is. Egyek vagyunk, egy a történetünk, egy a múltunk és egy a jövőnk.

– Az első harminc helyezettből talán te vagy az egyetlen, aki nem rajzzal vagy festménnyel pályázott. Hogy állt össze a fejedben a műved?

– Mivel a nyár folyamán találtam rá nagypapám dobozkájára, mondhatni, nagy hatással voltak rám azok az arcok, akik végül jól is jöttek ehhez a kis fotóhoz. Mivel ők olyan rokonaim, akiknek neveit nem is tudom, úgy éreztem, ezzel kisebb tiszteletemet is tudom adni nekik. Nagyapám emlékei kizárólag a régi időkből valók. Volt, hogy édesanyjával bunkerben bujkált az ellenség elől, máskor pedig könnyek csordultak a szemébe, amikor azokról az elesett katonákról mesélt, akikről ő is csak a nagymamájától hallott. Persze volt, hogy megemlítette a kitelepítés történetét is; mellesleg ő is majdnem erre a sorsra jutott, de vége lett, és páran itthon tudtak maradni, Istennek hála.

– Biztos találkoztál vagy beszéltél már más határon túli és anyaországi magyarokkal: mi szokott lenni az első közös téma, ami felmerül a „határtalanul” vagy „összetartozunk” szavak kapcsán?

– Két évvel ezelőtt nyáron meg tudtam valósítani egy nagy álmomat. Lehetőségem nyílt egy missziós túrán részt venni Erdélyben. Itt a mélyszegénységben élő embereken segítettünk egy kis ételcsomaggal, illetve a Zsoboki Református Gyermekotthonban tartottunk egy tábort gyerekeknek. Itt említésre méltó téma volt az anyanyelvünk mellett lévő másik nyelv. Nekem a szlovák a kötelező, ott pedig a román. Az anyaországban élő rokonaim mind kitelepítve voltak, így nem kérdés, hogy velük mi is lehet a téma.

– Harmadik lettél egy pályázaton, ahol sok százan indultak. Feldolgoztad már?

– Mivel részben öncélú is volt az egész, ezért mondanom sem kell, hogy nagyon meglepett az eredmény. Néha olyan érzéseim vannak, hogy valaki dolgozott vele órákat, én pedig tizenöt perc alatt összeraktam az egészet. Persze végül nyugtatom magam, hogy ”Te már hónapokon át agyalsz ezen”. Megtisztelve érzem magam, hálás vagyok a zsűrizőknek, és persze Istennek is.