Rendezni a közös dolgainkat – ez a cím és téma már önmagában feljogosítja az alkotót, hogy a legjobb harminc közé kerüljön a Határtalanul! Magyarok a Kárpát-medencében Kreatív Rajzpályázaton. De azért mégiscsak a rajztudás döntött, Bukovsky Dorottya ezzel együtt érdemelte ki a nyolcadik helyet. A szlovákiai Deákiban élő tanuló a magyaroknak és az egész világnak üzenni szeretne alkotásával.
– Milyennek érezted a művet, amikor elkészültél?
– Az utolsó simítások után megnyugodva küldtem be a képemet. Meg voltam elégedve a pályázatommal, és innentől kezdve nem számít, hogy hol végez az ember. Hasonlóan nyugodtan követtem az eredményhirdetést is. Elnézve a pályaműveket, lassan elfogadtam, hogy itt most hátrébb kerülök. Annyira csodálatos képek születtek, nagyon sok közülük igazán megérintett. Aztán megjelent az én képem is, és bejelentették, hogy nyolcadik lettem. Kivirágzott bennem az öröm.
– Miért vágtál bele egyáltalán ebbe a pályázatba?
– A mostani helyzet már márciusban is éppen eléggé megviselte, ellehetetlenítette a világunkat. A második hullám kezdetekor éreztem, hogy ha ez így megy tovább, önmagamba zuhanok, ezért döntöttem úgy, hogy panaszkodás helyett inkább valami hasznos dologra használom fel az időmet.
– A téma mennyire volt testhezálló?
– Véletlenül találtam rá a kiírásra, de azonnal lecsaptam rá. Tetszett a művészeti szabadsága, és ennek ellenére mégis tisztán tárták az érdeklődők elé, hogy mit is várnak. Felvidéki magyarként az identitásomat nagy kincsnek tartom, annak ápolása mindennapjaim része.
– Hogy tekintesz Trianonra 100 év után?
– A történelmi Magyarország egy egység, nem bonható fel külön részekre a szememben. Azt, hogy ezt egy évszázaddal ezelőtt megtették, számomra fájó tanulsággal bíró esemény. Ma már nem lehet érte igazán haragudni senkire, a múlton változtatni nem tudunk, nekünk ezzel a helyzettel kell dolgoznunk.
– Rendezni végre közös dolgainkat – mit értesz ezalatt pontosan, ha szavakban kell kifejezni?
– Az évek múlásával egyre több helyen jártam, sok különböző emberrel találkoztam. Láttam példát az önzetlenségre és embertelenségre egyaránt. Rendezni végre közös dolgainkat – ezzel az a mondandóm a világ és magyar barátaim felé, hogy itt van már az ideje letenni a múlt terheit, és a gyűlölködés helyett szeretni végre. Béküljünk ki a többi nemzettel, egymással és nem utolsó sorban magunkkal is.
– És mire vagy a legbüszkébb, ha a magyarságodról kérdeznek?
Büszke vagyok a nyelvemre, mert különleges és csak kevesen beszélik. Büszke vagyok a kultúránkra, mert színes és egyedi. Büszke vagyok hazámra, Felvidékre, mert itt születtem, én itt tanultam meg, hogy mitől szép a világ. De a legbüszkébb arra vagyok, hogy ezt az ajándékot, az identitásomat, a szüleimtől kaptam, hála nekik olyan környezetben nőhettem fel, ahol körülvettek értékeink.
