A Határtalanul középiskolai vetélkedő nagydöntőjébe két csapattal is bejutó zalaegerszegi Ady Endre gimnázium 10. b osztályát Kovácsné Tóth Veronika készítette fel, akivel a közös munkáról és a diákok látható fejlődéséről beszélgettünk. Kiemelte, hogy olykor még az osztályfőnöki órán is a teszteket töltötték ki – így nagyon örültek, amikor bejutottak a nagydöntőbe.
Mit gondol, az ilyen jellegű közös munka milyen hatást gyakorol a gyerekek jellemfejlődésére, mit adott nekik a verseny?
Kovácsné Tóth Veronika: Nagyon nehéz ezt megfogalmazni, ha szavakkal kellene körülírnom – rengeteg kitartást, elszántságot, közös munkát, alázatot, fegyelmet, összeszedettséget, kreativitást, vidámságot, lelkesedést, örömet, izgalmat.
Hogy született meg a döntés a részvételről?
Azt gondolom, hogy a versenyen való részvétel motivációja az első időkben az iskolánk igazgatójának való megfelelés volt. Az osztályomat történelemből tanítja igazgató úr és a gyerekek úgy érezték, hogy mivel ő hívta fel a figyelmünket a versenyre, ezt a bizalmat meg kell szolgálnunk. Mivel tudta, hogy az osztályom szinte minden közösséget megmozgató versenyen részt vesz, bátorított minket.
Mennyire volt ez csapatmunka?
Az első körben, amikor az októberi időszakban a teszteket töltöttük egyénileg és osztályfőnöki órákon, a gyerekek meghívták néhány segítőkész kollégámat, akik az osztályt ismerik és tanítják, hogy segítsenek a tesztkitöltésben, akik szívesen, örömmel jöttek. A hétvégéken pedig a családtagokat vonták be ebbe a feladatba. Anyuka, nagymama, egyetemista tesó, mindenki „háttér-guglizott”. Ez a szakasz is biztosan megmaradt a gyerekek emlékezetében, mert egy emberként lestük a tesztkérdéseket és komoly összetartozást váltott ki mindannyiunkban.
Készségek terén milyen fejlődést látott a tanulókon?
Kovácsné Tóth Veronika: Kreativitás terén mindenképp. Nem tudtuk, mi vár ránk a középső fordulóban, de mikor kiderült, hogy történelmi activityre számíthatunk, beindult a fantáziánk. Az osztályfőnöki órákon azt próbálgatták, milyen kérdések, feladványok várhatók. Egymásnak adtak feladatokat, és a táblára rajzolták, körülírták vagy mutogatták a megoldásokat. Igyekeztek felkészülni. A nagy napon az én ötletemre öltöztünk mindannyian csíkos pólóba, persze mindenki más-más csíkosba. Úgy gondoltuk, hogy így egységesnek tűnünk és mégis megmarad mindenki egyénisége. Nagyon örültem, hogy elfogadták ezt a javaslatomat. A középdöntő sikere után a lelkesedés határtalan volt. Komoly fejtörést okozott a nagydöntőre való felkészülés. Elsősorban táncos jelenetekben gondolkoztak, mert sokan nagyon ügyesek ezen a területen. Jó mozgásúak, aktívak, művésziek. Már megtervezték a kartonból készülő fát is, amivel a Trianon utáni elszakított területeket akarták szimbolizálni a térképszerűen kivágott lombkorona-darabok segítségével. Rajztehetség is szorult pár emberbe, az biztos. Együtt gondolkodtak, hogyan lehetne rögzíteni az ágakat, hogy tánc közben könnyen mozgathatók legyenek. Már piros-fehér-zöld pólók vásárlásának időpontját is kitűztük, amikor közbelépett a járványhelyzet. A csalódottság nagy volt. Sajnáltuk, hogy kárba veszett a sok munka, előkészület. Az online döntő „némileg” kárpótolta őket. Azért ez, valljuk be, nem az az érzés, mintha igaziból megmérettették volna magukat. A jellemfejlődésük vitathatatlan sok szempontból. És a végén felnőtté váltak pár nap alatt: ember tervez, Isten, illetve ezúttal a vírus végez.
Hogy alakították ki az osztályban a munkamegosztást? Ön mennyire „fogta a gyerekek kezét” ezalatt?
Kovácsné Tóth Veronika: Az első pillanattól kezdve közösen gondolkodtunk, terveztünk mindenben. A tesztkitöltésben az osztályfőnöki órámat ajánlottam fel, hogy mindenki részt vehessen, segíthessen. Senkit nem erőltettem, senkit nem kényszerítettem, mert úgy gondoltam, hogy majd menet közben megjön a passzívabbak kedve, ha látják a többiek lelkesedését, sikerét. Az osztályban van egy nagyon aktív, lelkes, okos, értelmes, jól tanuló és egymással is barátkozó 10-12 fős csoport, akik húzzák magukkal a bátortalanabbakat, de 4-5 fő mindig kimarad a dolgokból. Ők olyan személyiségek, hogy az introvertáltságuk megakadályozza őket, hogy ilyen közös akciókban részt vegyenek. Nem vagyunk egyformák, nem is lehet ugyanazt mindenkitől elvárni. Viszont a „lelkeskéim” nagyon odatették magukat minden szakaszon. Hagytam, hogy kiforrjanak az ötletek, leginkább, amikor az élő nagydöntőre készültünk. Több dalt ajánlottak, hogy mire készüljön a tánc. Mindet meghallgattuk, szintén osztályfőnöki órán.
Másokkal beszélgetve a koreográfia mindig központi kérdés volt, önöknél ki volt a szellemi vezér? Itt is a tanár szerepe volt a meghatározó?
Kovácsné Tóth Veronika: Dehogy, a koreográfia kérdése- nálunk magától értetődő tényként az osztály vezéregyéniségére, Marcira hárult. A tanórák „elkunyerálása” táncpróbák céljából viszont közös feladat volt. Előfordult, hogy én kértem meg a kollégát, hogy engedje el őket egy-egy óráról vagy ők mentek „küldöttséggel” egy másik kollégához. A zenék összevágása és a technika az ő dolguk volt. A pólókat én írtam össze, hogy ki mekkora méretet és színt szeretne, a pénzt is én szedtem be, de a vásárlás az ő feladatuk lett volna. Úgy dolgoztunk, mint egy jó családban és én úgy is érzem magam közöttük. Én vagyok a tyúkanyó, ők a csibéim. Mindenki tette a dolgát, ki, amihez ért, én ott voltam a háttérben, terelgettem, de hagytam őket kibontakozni.
