A Határtalanul középiskolai vetélkedő nagydöntőjének négy felvidéki résztvevője közül két csapat is a kassai Márai Sándor Általános és Középiskola hírnevét öregbítette. A IV. G. névvel induló társaság felkészítő tanára Kekeňák Szilvia volt, akit a Nemzeti Összetartozás évének fontosságáról és a határon átívelő magyar kapcsolatokról kérdeztünk. Azt mondja, a járvány alaposan átírta a terveiket. Beszélt arról is, hogy az ilyen vetélkedők főleg a magyarországi gyerekeknek lehet fontos, hiszen ők még most is rácsodálkoznak arra, ha valaki Szlovákiában az anyanyelvükön beszél. Azonban azt sem titkolja, hogy Budapestre látogatni számukra mindig különleges élmény.
A Nemzeti Összetartozás éve mit jelent az Ön diákjai számára?
Kekeňák Szilvia: A Nemzeti Összetartozás évét felülírta a koronavírus, így egészen másképp éljük meg, mint azt elképzeltük mindannyian, akiket ez érint. Gondolom, rengeteg rendezvény, beszélgetés, vetélkedő, kiállítás, stb. valósult volna meg ennek keretén belül, ahol a 100 éve történt eseményeket, annak következményeit ismerhették volna meg a fiatalok. Úgy érzem, ha a fiatalok csak ezek által kerültek volna közelebbi kapcsolatba ezzel a történelmi eseménnyel, azt előbb-utóbb úgyis elfelejtették volna. Ha nincs egy családi háttér, ahol ez időnként szóba kerül, ha az iskola egy-két „kötelező” körön kívül nem partner, ha nincs egy belső kíváncsiság, amely által olvasni, kutatni kezd az ember, akkor a Nemzeti Összetartozás éve gyorsan feledésbe merül.
Épp ezért én személy szerint a folyamatosságban hiszek. Egy gyermekre, ha csak a születésnapján fogunk odafigyelni, a többi napokon pedig inkább a magunk problémája lesz a fontosabb, nem lesz attól az egy naptól sem boldog, sem kiegyensúlyozott. Inkább kapjon kevesebb ajándékot, de folyamatos gondviselést. Valahogy így vagyok a Nemzeti Összetartozás évével is. Nagyon fontosnak tartom, de elsősorban az anyaországban élőknek. Sajnos, nagyon sokuknak még mindig csodának, hihetetlen jelenségnek tűnik az, hogy mi is ugyanazt a nyelvet beszéljük otthon, az iskolában, a szerencsésebbek az utcán is, és bizony nem egyszer megtörtént olyan is, hogy éreztették velünk, nem vagyunk „igazi” magyarok, inkább csak szlovákok, vagy csehek.
Mit lehet tenni azért, hogy a gyerekek tudják kezelni az ilyen helyzeteket?
Kekeňák Szilvia: Nekünk, felvidéki magyaroknak egy nap sem szabad kisebbségi létünkről megfeledkezni, ebbe az irányba próbáljuk terelni a diákjainkat is. Nem arra gondolok, hogy naponta soroljuk fel, milyen nehéz nekünk, ki mennyire igazságtalan velünk szemben. Nekünk sokkal többet kell teljesítenünk. Nem elég csak iskolába járni, tanulni, hanem magyar színházba járunk, tanítási időn kívül magyar rendezvényeken veszünk részt, a jeles magyar ünnepnapokon a nagyszünetben műsort adunk egymásnak, az iskola kórusa, színjátszó csoportja Kassán, Felvidék több iskolájában, Magyarországon szerepel, számos történelmi versenyen veszünk részt, ott vagyunk a Rákóczi Szövetség rendezvényein, többször voltunk a Magyarság Házában és nem utolsó sorban rengeteg tanulmányi versenyen képviseltetjük magunkat. Ezzel azt szeretnénk elérni, hogy diákjaink legyenek igényesek, ne válasszák a könnyebbik utat, hogy tudják magukról, értéket képviselnek. Nyilván ebben a Nemzeti Összetartozás éve is megerősítette volna őket, gazdagabbak lettek volna általa is, és reméljük, lassan visszatérünk a régi kerékvágásba, amikor az elmaradt események majd mégis – legalább részben – megvalósulnak.
Ön szerint a magyarországi, vagy a határon túli magyar gyerekek számára hordoz magában több értéket egy ilyen vetélkedő?
Kekeňák Szilvia: A kérdés megválaszolása elején szeretném kifejezni tiszteletemet, hogy minden körülmény ellenére megvalósult a verseny döntője. Ennek számomra és diákjaink számára az az üzenete, hogy a szervezők nem azt a tábort képviselik, hogy „miért nem lehet megrendezni a döntőt”, hanem azt, amelyik megkereste a megvalósítás lehetséges formáját. Ez példaértékű és rendkívüli.Nem hagyhatom említés nélkül a cserekapcsolatainkat sem. Közel 40 éven át tartott a Pécsi Leövey Klára Gimnázium kórusával, most pedig a Kaposvári Táncsics Mihály Gimnázium kórusával van nagyon komoly barátságunk. Egy-egy találkozó alkalmával a vendégek a hazai családoknál laknak és családtagként töltenek ott közel 4 napot. Közben természetesen kirándulnak is, énekelnek az iskolában, de mindig együtt vannak. Nem 1+1 csapat, hanem a két csapat egyként. Ezeknek az együttléteknek hihetetlen ereje van, mindkét fél számára egyformán.Összegezve szerintem nem lehet eldönteni, kit szólít meg jobban egy ilyen verseny. Mi, ha Magyarországra megyünk, az mindig élmény, mert az anyanyelvünket halljuk mindenhol. Viszont reméljük, egy-egy ilyen alkalommal néhány további “hazai” fiatal is tudatosítja, hogy magyarból tényleg nem csak tízmillió van.
