Egy erdélyi út is inspirációt jelentett a Leövey Klára Görögkatolikus Gimnázium 11/a osztályának. A Határtalanul középiskolai vetélkedősorozat nagydöntőjének mezőnyében nem csak határon túli, hanem anyaországbeli, így fővárosi diákok is jelen voltak. A budapesti csapat tanára, Papp Edit a versenyre kitűzött céljaikról, és az osztályközösségről is mesélt.

Mennyire ragadta el a gyerekeket a versenyszellem?

Papp Edit: Az osztályom egy részével ősszel éppen Erdélyben voltunk Határtalanul program keretében, amikor felhívott a kollégám, hogy az áprilisi, szintén Határtalanul program keretében megvalósuló Kárpátaljai utazásunkról készült videó felkerült az Önök honlapjára. Ekkor említette a vetélkedőt is. Akkor a velem levő diákok és utána az osztály is az első perctől kezdve lelkesen állt a vetélkedőhöz.

Tűztek ki maguk elé konkrét célt? 

Papp Edit: Céljuk természetesen a győzelem volt. Az egyik órán megnéztük a vetélkedő felületét, majd órák végén mindig adtam egy kis időt a kitöltéshez. Örültem, hogy óraközi szünetben és esténként, hétvégente is foglalkoztak a vetélkedővel. Nagyon elkapta őket a lendület. Amikor megtudták, hogy bejutottak a középdöntőbe, igen nagy lelkesedéssel várták. Végig a teljes győzelem lebegett a szemük előtt, bár próbáltunk kis lépésekben (is) gondolkodni. Amikor megkaptuk az e-mailt, hogy bejutott az osztály a nagydöntőbe, mérhetetlen büszkeség és izgalom lett úrrá rajtuk. Nagyon készültek a döntőre. A 20 perces előadáshoz remek ötletük is volt. Sajnálják, hogy nem valósíthatták meg a kialakult helyzet miatt. A nagydöntő előzetes feladataihoz sokat ötleteltünk. Végül a tavaszi szünetük jó részét az ötleteik megvalósítására fordították. Végig igyekeztem erősíteni bennük azt, hogy igaz, győzni jöttünk, de már az is nagy szó, hogy egy ilyen kis iskolából, mint a miénk, sikerült egy osztálynak egy ilyen vetélkedő nagydöntőjébe jutnia. A kollégáim nevében is mondhatom, hogy nagyon büszkék vagyunk az osztályra. Arra pedig külön büszkék vagyunk, főleg én osztályfőnökként, hogy a nagydöntőn a felháborító kommentelésben nem vettek részt. Bár őszintén szólva, az osztályomat ismerve, nem is vártam tőlük másfajta hozzáállást.

Mi volt az Ön pedagógiai módszere? Hogyan tud egy egész osztálynyi közösség eredményesen együtt dolgozni egy közös projekten?

Papp Edit: Az aktuális osztályomat mindig, az első évnyitótól hangsúlyozottan összetartásra buzdítom. A jelenlegi osztályom is eléggé furcsán nézett rám, amikor már lassan négy éve az első évnyitó után az mondtam, hogy az én osztályom mindig az én osztályom. Az egyik legfontosabb dolognak azt tartom, és ezt is erősítem bennük, hogy mindig tartsanak össze, segítsék egymást és azt, hogy fontos az együttműködés. És bár vannak összezördülések, mert melyik közösségben nincsenek, az igazán fontos dolgokban nagyon összetartó az osztály. A vetélkedőhöz is nagy segítséget adott az, hogy az egész osztály együtt volt tavaly áprilisban Kárpátalján. Azon az utazáson az addigra létrejött igen jó osztályközösségben még nagyobb összetartás alakult ki. Ez az utazás utáni mindennapokban is meglátszott és a hatása a mai napig érezhető. Azt gondolom, hogy az is erősíti őket a mindennapokban, hogy a megfelelő mértékben, nem túlzásba víve kiveszem a részem a közös munkákból. Rendszeresen vannak „összetartások”, ami iskolán kívüli és iskolán belüli osztályprogramot is jelent. A részvétel nem kötelező, de szinte mindenki részt vesz rajtuk. Például tanítás előtti, nulladik órás, iskolában rendezett kakaózás-teázás, amire rendszeresen sütnek is. De iskolán kívüli kirándulást, mézeskalács-sütést, mozizást, színházlátogatást is szervezünk. A 18. születésnapját ünneplő diákokat mindig tortával köszöntöm, köszöntjük fel. A jelenlegi helyzetben is szerettem volna a közösséget erősíteni, ezért heti rendszerességgel valamilyen videochaten beszélünk. Ilyen alkalmakkor iskolamentes a téma, „csak” beszélgetünk. Úgy gondolom, hogy ezek az olykor apróságnak tűnő dolgok is segítenek a jó osztályközösség kialakításában és megtartásában. Attól, hogy odaülök közéjük és a legkülönfélébb dolgokról beszélgetünk, megmarad a tanár-diák viszony. Véleményem szerint ezzel is meg tudom fogni őket, be tudom vonni a közös munkába. Azt gondolom ez a hozzáállás segített minket végig az egész Határtalanul vetélkedő alatt és megkaptuk a legtöbbet, amit egy közösség kaphat – az egymásért való odaadást és az egy célért közösen küzdés képességét!